Felébredtem a Szintetikus álomból 2009. október. 14. Ajánló és scifi-ban. Nemrég elolvastam Csepregi Tamás novelláskötetét. Nem tudtam, mire számítsak, ugyanis nem igazán ismerem a cyberpunkot (nagyon nehezen emésztem meg), ráadásul szégyenszemre bizony hajlamos vagyok fenntartásokkal közelíteni az ismeretlen magyar szerzők felé. A boltban néhány alkalommal már majdnem megvettem, de aztán rendre inkább mást (Valós halál, majd Budapest Noir) választottam, mígnem két héttel ezelőtt végre volt pénzem a Szabadesés rádió mellett erre a kötetre is. Hasonlóan jártam, mint jó pár éve A poszthumán döntéssel: azt is csak azért vettem meg a számomra akkor még teljesen ismeretlen szerzőtől, mert amikor még bele se lapoztam, már szinte megéreztem, hogy ez jó könyv lesz. A Szintetikus álom is olyan kötet, amit egyszerűen jó kézbe venni. A papír jó minőségű, a kötés eddig strapabírónak tűnik, a borító amolyan tipikus “rendben van”-kategóriás, ízléses. Annak pedig nagyon, de nagyon örültem, hogy a szöveg gyakorlatilag mentes a helyesírási hibáktól - én egyet se találtam. És akkor néhány sort a novellákról. Vidéki lévén engem annyira nem indítanak meg a Budapesten játszódó írások, hiszen nem ismerősek a helyszínek és a hangulatok. Valószínűnek tartom, hogy a pesti olvasót sokkal erősebben megragadják a nagyvárosi élet felnagyított képei, és hihetőbbnek, közelibbnek érzi a könyv túlzsúfolt, nyüzsgő világát. Ami annyira mocskos, lepukkant és reménytelen, hogy az elején meg is ijedtem, nehogy ilyen legyen az egész könyv. Szerencsére az író elkerüli azt a csapdát, ami miatt nem szeretem pl. Ian Watson Warhammer 40k regényeit: a komorság, a sötét hangulat itt nem nyomja agyon a történeteket, néhol feltűnik valamicske szép is (Analóg dallamok). Márpedig olvasóként értékelem, ha az író nem csak önmagára licitál a romlottság és a reménytelenség ecsetelésével, hanem inkább felvillantja a kontrasztot. Sokkal hatásosabb, nem? A szereplők nagyjából tipikus karakterek: kiégett zsaru, nem annyira kiégett zsaru, konzolkovboj/görl, kisstílű maffiózó, nagystílű maffiózó. Azonban - ismét csak szerencsére - a legtöbbjük nem csak úgy lóg a levegőben, hanem van múltja, családja (szülő vagy testvér; érdekes, hogy a könyvben egyik magyar szereplőnek sincs gyermeke), baráti köre. A jellemábrázolás szerintem jól sikerült, van, hogy már az első bekezdések stílusa sejteti a szereplő jellemét (A sárkány röpte). Külön ínyencség, hogy a szerző megpróbálta bemutatni a kínaiak gondolkodásmódját is (Puszta formalitás) - hogy ez mennyire sikerült neki, nem tudom megítélni, eddig nem érintkeztem kínaiakkal. Mindenesetre számomra hihető a végeredmény. A történeteket közös szereplők, közös jelenetek fűzik egymásba: X a bárba menet kikerüli Y-t, akiről az előző novellában olvashattunk. Ilyen szempontból a legszórakoztatóbb a Tétre, befutóra - Puszta formalitás páros, a két írás együtt adja ki a teljes történetet. A karakterek egyéni látásmódja, egymásról alkotott véleménye az efféle összekapcsolódásoknál domborodik ki a legszebben. Külön piros pont jár a szerzőnek a Kontakthiba egyik jelenetében feltűnő tigriscsíkos bőrű szereplőért - biztosan van még más hommage is, én eddig csak ezt vettem észre. A novellák mondanivalóját, üzenetét nehéz megfogni. A legjobban sikerültek talán azok, amelyek arról szólnak, hogyan maradhat valaki ember az embertelenségben. Emlékezetes A sárkány röpte: a fanatizmus, a legyőzhetetlenséggé magasztosuló gátlástalanság története; a Tétre, befutóra jó szándékú, esetlen antihőse; és Az óriás, amely számomra a kötet legjobbja. Talán az volt a legfurcsább, hogy olvasás közben rendre elfelejtettem, hogy ez voltaképpen egy sci-fi. Ha a történetek vázáról lekapargatnánk a díszleteket, és Budapest, 2081 helyett azt mondanánk, hogy pl. Mexikóváros, 2009, ugyanúgy működne a cselekmény. Sehol semmilyen újszerű technológia, társadalmi csoport vagy eszme, alapjában véve minden maradt ugyanolyan, mint most. (A kivétel a címadó novella, de az abban felsejlő technológia sem képes arra, hogy komoly változásokat indukáljon.) Egyedül ezért van hiányérzetem, mert ha a szerző a sikeresen megalkotott, hangulatos, de nem túl eredeti világot megpezsdítette volna egy izgalmas ötlettel, akkor olvasás közben a plafonig ugrándoztam volna lelkesedésemben. Esetleg egy folytatásban…? 14 Hozzászólás - “Felébredtem a Szintetikus