Álomvilág és löszvalóság Vannak, akik felelőtlenül színvonalas vasutat álmodnak a Balaton köré: körjáratot, tisztes pályasebességet, a XXI. századhoz illő járműveket, időrabló átszállás- és vontatócsere-mentességet. Itt az ideje leszállni a földre, és rácsodálkozni a valóságra: még a tegnapi szolgáltatásokat sem tudják fenntartani. Számos súlyos vitát olvastam vagy voltam tevékeny résztvevője: az utas szemszögéből vizsgálódó folyamatosan a fejlesztések mellett érvel, buzgón bezzegezik, rávilágítva, hogy a mai magyar vasúti szolgáltatásokat túlhaladta az idő, lehagyta a technológia. A másik oldal, a realista vasutasé pedig azt bizonygatja, hogy örüljünk, hogy ennyi van, félre a szivárványos ábrándokkal, meg minek nagy(obb) sebességű vonat mondjuk Szegedre, az a kutyának se kéne, meg ebből az infrastruktúrából ennyit lehet kihozni. Továbbá nem is olyan rossz az a Bézé, becsüljük meg, ha már megvan, és nincs pénz jobbra. Sajnos úgy látszik, az utóbbiaknak van igaza: nekünk, önjelölt vasútbarátoknak bele kell nyugodnunk, hogy vízióink hagymázasak, ötleteink továbbgondolásra méltatlanok, sőt, egyenesen hátráltatják a vasút megújulását, hiszen elterelik a figyelmet a valóban megoldandó kérdésekről. Az Alpok országaiban lejtőnek sem mondanák, nálunk megáll tőle a vasút Így például a 29-es vonal mai problémájáról, a veszélyes löszfalról. A Balaton környékén épült vonalakat mintha elátkozták volna: a délit ingoványos turzásokra vezették, az északi pedig rémesen kanyargósra és sűrű megálló-kiosztásúra sikeredett. Továbbá átvitték egy laza földhányáson, látványos és egyben teljesen felesleges alagutat fúrva a puha üledékbe, veszélyes meredeket hagyva a sínek mellett az önmagát is alig tartó domboldalon. Csakhogy ez 101 esztendeje történt, hiszen 1909. júliusában adták át a vonalat. Alig 5 évet kellett várni az ebből fakadó balesetre: Balatonkenese és Fűzfő között épp egy személyvonatot sodort el a leszakadó löszfal. Ahogy a Polgárdi-Csajág közötti hófúvásos szakaszt sem sikerült megvédeni, ugyanúgy semmi sem történt az akarattyai résszel. Vagyis dehogynem: lezárják a vasúti forgalmat. 100 esztendő is kevés volt – nem a fejlesztésre, az szolgáltatások javítására, de az eredetileg is gondot okozó mérnöki baklövések megoldására. A látványalagút megbosszulta magát Itt tartunk ma: az utasoktól hemzsegő északi Balaton-parton nemcsak a száz évvel ezelőtti vicinálisokat jellemző, minden állomáson tolatgató, rakodós vegyesvonati utazási sebességgel sanyargatják a romantikából vagy egyéb közlekedési eszköz híján muszájból a vonatot választókat, de már az isten háta mögötti Csajágon buszra is átszállítják őket. A február hetediki "ítéletidő" egy rövid klipben, egy remotorizált M41-es vezetőállásáról (a képek és a videó a szerző hivatalos engedéllyel készült felvételei) Beszélhetünk tőlem a természeti csapásokról, előre nem látható eseményekről, vis majorról: amiket mostanság a MÁV háza tájáról hallunk, egyik sem ilyen. A hófúvást azért persze nem ők rendelik meg, de ezzel egyidejűleg elfeledkeznek a kézenfekvő ekézésről. A löszfal átka eleink öröksége, de kortársaink hanyagsága, hogy nem tettek ellene semmit. A felsővezeték-szakadás, a síntörés, a másfél centi hótól lefagyó váltók, az összeomló biztosítóberendezés mind a pénztelenségből és/vagy a nemtörődömségből fakadó elhanyagoltság következménye. A fentről lefelé csúszó talajra ez jó, az alólunk iramló töltést ennél bonyolultabb megvédeni Amikor az ezek következményéből származó lezárásokról, pótlásokról, lemondott vonatokról, dühödt utasokról írunk, a vasutasok megorrolnak, nem értik, miért nem látjuk az ő szemszögükből, akik minden erejükkel és összes ötletükkel a havária elhárítására törekednek. Egyszerű a válasz: mert az utast a hősiességük nem érdekli. Neki nem az erőn felül a legalább félmegoldásért küzdő vasutas a szimpatikus, hanem a normál szolgálatban normális szolgáltatást nyújtó vasúti dolgozó. Csak mert sokáig azt hittük, még nem öncélú a magyar vasút.