Új bejegyzés Frissítés

2007.11.13. 21:17

A királyfi megtudja, hogy apja azért boldogtalan, mert hiányolja öreg vitéz pajtását - teljességre, lelki egyensúlyra vágyik. Mindegyik fia vállalkozik, hogy megkeresi az öreg vitézt és hazahozza. A testvérek 3-as száma tökéletességet jelez, előrevetítve, hogy el fogják érni azt, ami lehetetlennek látszik, sorban egymás után hozzáfognak a feladatokhoz. A legidősebb fiú a rézhídig jutott el, ez a serdülés első állomása. A réz - vörös - alkonyi vörös ég - esthajnalcsillag - Vénusz - szépség - nőistenség képtársítások a népi tapasztalatra támaszkodnak. Vizuális megjelenítésük is igazolja ezt az összefüggést: a csillag és a hozzá nagyon hasonló női nemi szerv rombuszok gyakran fellelhetők hímzéseinkben, fafaragásainkban, templomi kazettadíszekben. Formai hasonlóságukkal kifejezik a szépség, a gyönyörködés és az érzékiség kapcsolatát. [7] Az ifjú fejlődésének ebben a szakaszában azt teszi, ami jólesik, ami kedves, ami vonzó. Lehet segítőkész, szórakoztató, mohó vagy pazarló - mindent önmagából kiindulva, s önnön öröméért tesz. S mindaddig, míg testére figyel, nincs rálátása a mélységek és magasságok boldogságára. A középső királyfi az ezüsthídig ért el. A sötét éjszakában ragyogó ezüst holdsarló gyenge fénye a nőies, törékeny lelkiségre utal. Nem a nemi örömökkel, hanem a magába fogadó termékenységgel, gyöngéd érzelmekkel áll kapcsolatban. Állandó fogyása - gömbölyödése azonban a kamaszkor hangulati hullámzását, befolyásolhatóságát juttatja eszünkbe. Lehet, hogy a hold romantikus és változékony, de fénye mégiscsak koncentráltabb erejű, mint a csillagoké. Csak Mirkó volt, aki továbbjutott a holdkóros álmodozás szakaszán. Az elbeszélés ismét kiszélesedik. Megtudjuk, hogy a hős hogyan fegyverzi fel magát. Dajkájának tanácsára - aki értelmének nevelője - elkéri apjától, amire útja során szüksége lesz: kürtöt, kardot, lószerszámot. Érdekes, hogy ezeket a függésre utaló szimbólumokat nem jelenítették meg rajzaikban diákjaim. Mély igazságot sejtet a mese, mikor azt mondja, hogy a kommunikációra utaló, harmóniát szimbolizáló csodakürt mélyre befalazva egy pincében van. Tanítványaim nem szánták rá magukat, hogy tudomásul vegyék, ezt nekik kell kibontaniuk, akármilyen nehéz hozzáférni. Kapcsolatteremtési nehézségeiket jelzi, hogy nem reagáltak sem a hang-ra, sem arra a mozzanatra, mikor Mirkó megsimogatja a girhes-görhes csikót. Pedig érintés nélkül, szeretet-kifejezés nélkül nem történik meg a csoda! Nem lehet a varázslatot kívülről várni. A mese azonban elmondta üzenetét: akinek füle van, hallja meg! Mirkónak választania kell a sok gyönyörű paripa közül. Azzal, hogy ellenáll az aranyszőrű ménes csábításának és a látszatra hasznavehetetlen girhes-görhes csikót választja, azt bizonyítja, hogy ő valóban átért az ezüsthídon. Az események felgyorsulnak: Mirkó kedvességével, érintésével, figyelmével úgy szereti a csikót, ahogy az neki jó. Állandóan meg kell újulnia. Nem elég gondoskodni lováról, esztelennek tűnő igényeit is ki kell elégítenie. Érezzük, a hős valóban a tűzzel játszik, mikor parázzsal eteti lovát, mikor teljes bizalommal a nyakába csimpaszkodik, s behunyt szemmel rábízza magát. A tűz, a magasságokba lendülő paripa a szellemi világot jelenti. A tűz - legyen az a szerelem tüze, a Szentlélek lángja, szellemi megvilágosodás - misztikus jelenség. Tisztít, eléget mindent, ami nem kerülhet fel a magasságokba. Ugyanezt a tisztító, rendteremtő szétválasztást szolgálja a kard. A kard - apja kardja volt, mely védelmezte az öreg királyt. Az a tény, hogy Mirkó elfogadja, sőt elkéri apjától ezt az elsőre semmire sem jó önvédelmi fegyvert, azt üzeni, hogy bátran bízza rá magát minden ifjú a szülei által átadott hagyományra. Még akkor is, ha kezdetben úgy tűnik, ilyen eszközökkel már tele a padlás. Tehát Mirkó a szellem belső tüzében bízva eléri az aranyhidat. Tűz - arany - fény - Nap. Itt minden átlátható, világos, egyenes. A sugárzó szellemi erő teremtésre képes, maga a ragyogó férfiasság. Lángelmével, izzó szívvel új világokat alkot, legyőzve a gravitációt, átlépve téren és időn. (Nap - Hold - Vénusz) [8] Kontrasztként a mese állandóan ismétli, hogy a királyfi szeme csukva van, mit sem lát a környező sötétségből. Míg nyílegyenesen, szilárd eltökéltséggel halad felfelé az üveghegy tetejére, a sötétség olyan vastag lesz, hogy "a fejszét föl lehet rá akasztani". Semmi olyan nincs körülöttünk, ami bennünk ne lenne. Míg Mirkó az égig emelkedett a felső világában, az alsó elhanyagolt, átláthatatlan maradt számára. Táltos paripája tanácsára nekirugaszkodik a sötétségnek, befelé fordul. Nagy bátorság kell ehhez! Tudja ezt a mese, talán ezért említi meg együttérzően, hogy "csak hátrafelé látszik gyönge világosság". Mintegy figyelmeztet: az út most a sötétségbe vezet, kapaszkodók nélkül, egyedül a titok felé, lelkünk közepe, a selyemrét felé. "Egyszerre olyan ragyogó világosság támadt, hogy Mirkó királyfi mind a két kezével a szeméhez kapott". Fájdalmas ez a világosság, olyasmit láthat magában, amiről a szellemvilágban való szenvedélyes száguldozás közben álmodni sem mert. Itt találkozik az öreg vitézzel, apja és a maga elnyomott-elvesztett másik felével, árnyékával. Ez most kavargó indulatok, zsarnokoskodó erőszak, heves érzékiség formájában csap össze felsőbbrendűnek, hajthatatlannak hitt szellemiségével. Újabb harc kezdődik. "Kard, ki a hüvelyből!" - kiált, s ez a kard, már régen nem a tiszta erkölcsiség szétválasztó eszköze. Ez a kard, pallos, a férfi nemi szervet jelenti, a szexualitást szimbolizálja. Mirkó - minden kétséget kizáróan - élvezi, hogy kiélheti eddig elfojtott szexuális vágyait. Enged a kísértésnek, mert ezek nagyon is megfelelnek vágyainak. Belső békéje azonban felborul!

2007.11.13. 21:16

Az álom az, ami az álmodó nyelvén fejezi ki magát. "Az álmok... a hamisítatlan, természetes igazságot fejezik ki, úgyhogy minden másnál alkalmasabbak arra, hogy visszaadják nekünk az igazi emberi létnek megfelelő tartást, ha tudatunk túlságosan messze eltávolodik alapjától, és belesüppedt a lelketlenség kátyújába." [1] Híres pszichiáterek dolgoznak azon, hogy megértsük és elfogadjuk az álmok személyiségépítő szerepét. Álmunkban a nem-létezőt létezővé tesszük, a meg nem történtet megtörténhetővé. Akaratunktól független, objektívnak tűnő lélekműködésünk hat érzékeinkre. Nemcsak látjuk álmunkat, hanem sírunk is ha kell, vagy kiver a hideg veríték félelmünkben, örömünkben felszabadultan kacagunk. Egyszerre objektív és szubjektív az élmény. Jelentősek számunkra, érzelmileg felkavarnak, de - mivel akaratunktól függetlenek - a felelősség kényszere nélkül, szívesen hozzuk szóba őket. Tizenéves diákjaim is könnyedén meséltek emlékezetes álmaikról, annak ellenére, hogy érezték, borzongató titkok közelében járnak. Hamarosan felfedeztük, hogy sok hasonló kép tolul agyunkba éjszakánként. Egyformán küzdöttünk ellenszéllel, hóeséssel; próbáltunk átmászni magas kerítésen, vagy imbolygó hídon. Mindannyian álmodtuk már, hogy megkerget egy szörny, vagy hogy zuhanunk lefelé egy magaslatról. Kutattunk rejtett szekrényekben, fiókban. Végeláthatatlan lépcsősoron vonszoltuk fel magunkat. Álmainkban sok a közös, a hasonló. S már ez biztonságot ad: jé, más is került olyan helyzetbe mint én? Az történt a másikban is, mint bennem? Ugyanúgy találkozott szörnyekkel, magaslatokkal, mélységekkel, megnyugtató ragyogó tájakkal? Ezekben az emlékezetes álmokban... "szimbolikus alakzatok fordulnak elő, amelyekkel az emberi szellem történetében is találkozhatunk" [2] Ha az álom nagy mélységekből származik... "akkor az rendszerint azt tartalmazza, amit mitológiai motívumnak nevezünk, azaz képzettársításokat vagy képeket, amilyenekkel saját népünk és idegen népek mitológiájában találkozunk. Az álom ebben az esetben kollektív értelmet tartalmaz, vagyis olyan értelmet, amely általánosan emberi." [3] Ez a megállapítás ad bátorságot ahhoz, hogy álmainkról kérdezzem a diákjaimat. Csak a közös képeket beszéljük meg: érzéseket asszociálva, gondolatokat társítva hozzájuk. Csakhamar elérkezünk ahhoz a felismeréshez, hogy mindezek a motívumok fellelhetők népmeséinkben is. Sőt arra is rájöhetünk, hogy ezek a mesék legérdekesebb, legtitokzatosabb elemei, gyakran éppen a fordulópontjai. Az az érzés, hogy ezek jelentenek valamit, ellenállhatatlanul belénk költözik, s további kutatásra ösztönöz. A népi kultúránk jelentéssel bíró képeivel találkoztak már diákjaink a hímzések, virágénekek, balladák titkos nyelvén elmondott üzenetek megfejtésekor. Tudják, hogy "szimbólumokkal jelzünk valami töredéket lényegünkből, a szimbólumokkal fedjük el azt is, ami megmutathatatlan. Ez a kettősség nyomaszt és felemel, s szellem és álom egymásrautaltságát a művészet reprezentativitásába utalja. Az álom a szellem révén jut a napvilágra." [4] Az ősi szimbólumok túl a személyesen, az egyedin, a mindannyiunkban jelenlévő emberiből jelenítenek meg valamit, s utalnak az áhított örökkel való egyesülésre. A szimbólumok szuggesztívek, egyszerre hatnak minden oldalunkra, csak a korlátozott, mindenáron szétválogatni, birtokolni akaró tudatunk nem tud elbánni velük. Ennek a titokzatosságnak ellenére mégis - alázatos közelítéssel - verbálisan is megfogalmazhatunk valamit a tanításából. Feltehető a kérdés, milyen szinten végezzük meseértelmezési kísérleteinket. Pedagógiai gyakorlatomban azt figyeltem meg, hogy mindig olyan mélységre ajánlatos menni, amilyen mélyre tanítványaim vezetnek. Ôk kíváncsian, sok erő befektetésével fürkészik a titkokat, de elsősorban a cselekvéseik ok-okozati szintjein. A misztériumokhoz érve nyugodt természetességgel használják elsődleges magyarázatukban a feloldatlan szimbólumokat, úgy, mint mikor nem vagyunk hajlandóak emlékezni álmainkra, egyszerűen azt mondjuk, hogy nem is álmodtunk az éjszaka. Az a tény, hogy életvezetési kérdéseikre nem én vagy más, kívülről eléjük állított autoritás ad választ, hanem egy olyan tanítással állnak szemközt, amit egy nép érdekesnek tartott őrizni, formálni, áthagyományozni évszázadokon keresztül, felpattintja sebzett szemérmességük bilincseit. Kérdeznek, kérdeznek - habzsolva esznek a mese által terített asztalról. A segítő pedagógusnak tehát mindig többet kell az asztalra tenni, hogy aki éhes, ehessen. Iskolai foglalkozásaimon először azt kell megmutatnom diákom számára, hogy köze van nemcsak a mese szimbólumvilágához, de a főhőshöz is. Hiszen mostanra kisgyerekkori meseélményeitől mereven elhatárolódik. Akkoriban azért tudott azonosulni a főhőssel, mert azt tisztának, romlatlannak ismerte meg, aki imponáló bátorsága miatt királyságokat, gyönyörű feleséget és boldogságot nyer el. Természetes, hogy egy ilyen tökéletes figura nem helyettesítheti őt, aki - mint már számtalanszor hallhatta! - lusta, tiszteletlen, esélye sincs, hogy legyen belőle valaki. Titokban azt is tudja, ha mindez a sok elmarasztaló külső vélemény nem is lenne igaz, az azonban biztos, hogy ő nem az a bátor legény: szorongásai megbénítják, félelmei miatt nem ad esélyt a holnapnak. Erőit egy sorba állítja: átvészelni a mát, átvészelni az életet, nem gondolni a legnehezebbekre, a legfélelmetesebbekre: a kapcsolatteremtés nehézségeire, a szexualitásával folytatott harcára, az elnyomásából fakadó hataloméhségére. Nem csoda, ha nem akar felnőtt lenni! Hiányos önismerete miatt nem látja valódi értékeit, a látszathoz ragaszkodik. Fél minden odaadottságtól, felelősségteljes választástól: csak önmagára mond igent (egoista), csak önmagát kutatja, önmagát akarja kézbe venni, birtokolni. A magyar népmesék ott kezdődnek, mikor az ifjú éppen ebben a fejlődési szakaszban van. Kinőtt a gyerekkorból, az önmagát csodáló kiskamasz korból - szembesül a külső és belső világ kihívásaival. Döntéshelyzet előtt áll: választhat: vagy sodródik az eseményekkel és elszenvedi az életet, vagy túlemelkedve önmagán vállalja az elkötelezettséget valaki vagy valami mellett, s így önként lemondva minden másról, szabadon formálhatja ki magát. Amíg a kiválasztott mesét elmondom nekik, ők sematikus figurákkal jelölve ábrázolják a cselekmény számukra fontos állomásait. Tizenéves diákjaim első ábrája a főhőst jelző figura volt, míg, ha 4-5 éveseket kérek erre a feladatra, ők a kezdeti világ tökéletességét ábrázolják: a kerek erdőt, a befogadó palotát, vagy a szülői ház körbekerített udvarát. 1. ábra Könczei Áron (4 éves) rajza. (1989) A rajzolás lényegkiemelés. Tartalmi elemzés és önreflexió egyszerre. A tanulási folyamatunk gerincét képező tevékenység. Önmagára figyelve szembesül mindazzal, amit megmozgat benne - talán egészen mélyre rejtett helyen - a mese. A cselekmény pontos menetére ügyelve át kell vennie annak "gondolkodási módját", rálépni a "királyi útra", mely a misztikus önmegvalósítás felé vezet. [5] Óriási lehetőségeket nyit meg a mesehőssel való kontemplatív együttmozgás. Már a kezdetekkor betölti az embert valami szent izgalom, hogy reményem nyílik kiszakadni a gravitációból, legyőzni azt, s az áhított magasságokba emelkedni. Reményem és lehetőségem nyílik egyes szám első személyben: nekem! Én vagyok a főhős. Pontosan érezzük is, csak a teljes azonosulás útján avatódhatunk be a titokba. Nem lehet kívülről fürkészni a kalandokat, a racionalitás mérlegére téve, a befektetési esélyeket latolgatni. Fejest kell ugrani, teljesen belemerülni, rábízni magam egy másik közegre. Benedek Elek gyűjtésében található a Mirkó királyfi című mese, mely a férfivá érés titkait őrzi. Ennek a mesének a tanításáról szeretnék beszámolni úgy, ahogyan az a gyakorlatban megvalósult: azaz azokat és csak azokat a helyeket kiemelve, amelyeket tanítványaim fontosnak tartottak. Így tehát elsiklunk a gyönyörű palota mellett, ügyet sem vetünk az öreg királyra, akinek az egyik szeme sír, a másik meg nevet. Mikor a három fia sorban eléjárult, hogy megtudják bánata okát, az öreg király nagy erővel feléjük lódította buzogányát. A gyilkos indulatokat jelző fegyvert fenyegetően óriásira rajzolva önkéntelenül is kiemelték diákjaim szüleikkel szembeni szorongásukat. "A serdülő korú gyermek érzelmi ambivalens, amikor arra vágyakozik, hogy túlszárnyalja az azonos nemű szülőt: tart tőle, hogy ha ez valóban sikerülne neki, akkor a szülő, aki még mindig sokkal hatalmasabb nála, rettenetes bosszút állna érte. Tehát nem a szülő akarja elpusztítani a gyermeket, a gyermek az, aki ettől tart, ha - valóságosan vagy csak képzeletben - túlszárnyalja a szülőt." [6] A szülő-gyerek konfliktus erős érzelmekkel jár mindkét részről. A szülői elvárások, követelések, ítéletek béklyói között nem tud közel kerülni apjához a fiú. Ez a távolságtartás haragot, ellenszenvet szül az ifjúban, nem is enged utat a reális megismerésnek, megértésnek. Ebből a bizonytalan helyzetből táplálkozó szorongás, a hatalmas buzogánnyal hadakozó, de a távolban maradó szülő képe a legtöbb fiatal számára ismert. Azonosulnak Mirkóval, örülnek, hogy a királyfi szembe mer nézni apja iránti érzéseivel. Ezzel kezdődik öntudatra ébredése. Az egymásnak feszülő apa-fiú ellentét elfojtható, mint ahogy azt az idősebb királyfik tették - vagy maga Mirkó is élete előző állomásain. Hősünk azonban kihúzta a buzogányt a falból, ahová vetődött és odavitte az apjához. Nem saját rettegésére figyel, hanem apjára, akiről hamar kiderül, hogy érző, törékeny emberi lény, aki - ugyanúgy, mint fia - egész ember szeretne lenni. Ettől a meleg színekkel megrajzolt jelenettől kezdődően állandó áttűnés van az apa, az öreg vitéz és a főhős figurája között. Sőt, innentől kezdve mindegyik mesehallgató is magára ismerhet Mirkóban.

2007.10.26. 22:38

Bodor Ádám újraolvasása idején egy másik országba került városban jártam. Még véletlenül sem abban, amelyikre majd gondolni fogsz. Fokozatosan adtam fel az abszurd-idegennel való ismerkedést, mert látnom kellett, mennyire természetes a természetellenes a városlakóknak. Merészeltem például megkérdezni útitársamtól, hogy bírják-e majd az útvonalon a talpfák, mire másnap szótlan négyórányi várakozással töltöttük utazótársaságunkkal a bő esőzés és a belvíz okozta incidenst. A sínek alól ugyanis eltűntek a talpfák. Egyébként pedig mintha mi sem történt volna, pedig vannak embertestvéreink, akik katasztrófaként élik meg a vonatok ötpercnyi késéseit is. Egy hétfői nap szálltam volna fel a másik országba hipp-hopp átkerült városból induló nemzetközire, mire közölték, ezen a napon erre a vonatra és ezen a pályaudvaron nem árulnak jegyet. Egy angol úriember csóválta a fejét előttem, kísérője hihetetlenül természetellenesen a természetes szituációban, felajánlotta, hogy kocsijával elvisz engem is a következő állomásra. Fél óránk volt. Végigsuhantunk az egykor volt város nyomokban még létező alléján, ahol a fák sorait, közvetlenül az omló polgári lakások bejárata előtt, hatalmasan bűzlő szeméthalmok tarkították. Ez itt így van: kijön és lerakja. A maga szemetét a maga ajtaja elé. A város mögötti felhők alatt, mint sirályok, nejloncafatok kavarogtak. És az utolsó kép, egy állandóan ismétlődő a város álmában, mielőtt végleg elhagytuk volna: kezek a magasban. Autóstopposoké, akik hozzám hasonlóan, egy ellenkező irányban szerették volna továbbálmodni természetes életüket. És olvasom a megvalósult képet:     „Bogdanski Dolinán órákon át eltart az alkonyat. A szemétnek saját fénye van, ezért itt éjszakára sem sötétedik be teljesen. A nap már rég elmerült Pop Sabin erdeje mögött, de a kocsonyás pára a hulladék halmai fölött tovább világít, mintha szentjánosbogarak villóznának benne, delejes izzással van tele; akár valami áldás fénye dereng a város fölött, miközben körös-körül a Bogdanski réteket már rég betakarta a posztófekete éjszaka.“

2007.09.10. 12:05

NA NA NEKEM   ÁLLOMVILÁG EGY JO MESE ÉS BABONA

2007.09.02. 18:56

NEKEM AZ ÁLLOM    NEM JELENT JO FORMÁN SEMMIT SEM

2007.06.21. 14:37

Nekem az állomvilág ast jelenti ha nyugodtan  állmodozok a jovillágról Jutka

[6-1]